Mit énekelnek a magyarok? [In: Szabados György – Írások I., 2008, 112-114.old.]
.
MIT ÉNEKELNEK A MAGYAROK?
.
Miért? A nem magyarok mit énekelnek? Az angolok, a németek, a franciák? Mit énekelnek a svédek, a csehek, a spanyolok? Az írek, az amerikaiak? Mit az ausztrálok, a khmerek, mit a lappok, a vietnamiak? Mit énekelnek a chileiek és az oroszok? Mit a kurdok, a tibetiek? Mit énekelnek az etiópiaiak és a brazilok?
Nem énekelnek semmit. Sem a magyarok, sem a nem magyarok, semmit nem énekelnek. Senki nem énekel semmit. Nem énekel már semmit senki. Senki semmit nem énekel. S bár szól a zene, már daltalan és énektelen a lég. Ez a tényállás, ez a helyzet. Ez a világ mai hangi állapota.
Ez a mostani legfrissebb „gyűjtés” eredménye. Ősi megbízásból körülpásztázva a szférikus lombozatot, ez az aggasztó csönd a lelet. S ez önmagáért zokog. A XX. század és bizonyos okokból a „második” évezred végén, az emberek semmit nem énekelnek. Az emberek torka befagyott. Már nincsen sem dal, sem hang, sem tátogás. Csak valami őrült zagyvalék. Csak konzervdobozként kivámolt lelkek vannak, akik nem tudnak igazán már élni sem, szólani sem.
Mert mit énekelnének és honnan?
Az ember (ha van igazság) eredetileg akkor énekel, hogyha valami öröm vagy ámulat vagy bánat elönti a szívét, olyannyira, hogy az elkezd zsongani, s ez a zsongás fölmegy a torokba és tovább, a fejbe, s az elmét révületbe fogva, ez a révület mint valami könnyű örvény vibrálni kezd, hangot fakaszt. Ehhez persze elsősorban szív és szívet betöltő élmények kellenek, amelyek – tegyük fel – „von kozmikus Haus aus” vannak még, s amelyek egymás mögött, alatt, fölött mégiscsak összejátszanak. Elsősorban tehát ez kell, ez az örök összejátszás. Másod- (vagy mégis első-?) sorban azonban a megszólalás boldog természetessége, a perc s a dal közös hitele, a lélek otthonossága, a valló egyidejűség ami kell, ami kellene: élő zenei anyanyelv, amely viszont sem külső, sem belső alapon, már nem része mindennapjainknak, csak volt rend és szokás. És hiába van a daloknak tárolt készlete, egy árnyalt és teljes hangi világ: hiába a tündöklő-tűnő hagyomány, amelyen át minden megidézhető és azonosítható, és amelynek eszközével szívünkből egy fenséges, zengő birtoklásban minden homály és megfeneklés, a szépség ladikján rögvest elsuhanhat. Hiába, hogy ha nincsen jelen életünkben az örökkévalóságnak ez énekekbe virágzott, roppant készlete.
Bármerre fülelünk is elszennyesült világunk zugain, legfrissebb gyűjtésünk eredménye az, hogy miként eltűnt a jó föld, a tiszta tenger, a fenntartó jó levegő, akként elhallgatott az ember is. Elzörgött a lelke és a dala. El a derűs egyszerűség. A szív immár süket, a Menny eltaszíttatott, és elporladó a szépség. Az ember világa mindig olyan lesz, amilyenné válni az idők folyamán maga hagyja – hibás gondolkodása, gőgje, méltatlan következményekkel jár.
Mit énekelnek tehát a magyarok? Mit a nem magyarok? Isten mindig megbocsátja ugyan a vétkeinket, de tudnunk kell, hogy a hevében égő világ túllép, könyörtelenül lebontja, kiizzítja azt, ami volt és fölösleges. Amit a szívértelem már nem ért. Az ember üvöltő némasága valójában madarak vihar előtti csendje. Miközben roppannak már a „földet és eget” átrendező erők.
Előperegnek-e majd a zsigerekből újra az örömnek és a kínnak e fenségesen hangzó kódjai? És megváltva a daltalan, hosszú magányt, megtöltik-e ismét lélekkel egy új világnak újabb ürességét? Vagy fölösleges minden aggodalom? Hiszen mi földből és égből és emberből való: a zengő törvény, e testetlen lelki kincs, az „ős-új dal” tényleg örökre van? Ilyeténképpen, ők és mi, Istennek e fürkész hűbéresei, emberek és madarak, e megrendülés után énekelünk-e még, és egyáltalán – leszünk?
(1991)
